Nagyon erős gyógyszer szag volt a lakásban, már az előszobában is lehetett érezni. István sietett elénk, ahogy beléptünk. Csendes volt a ház.
- Most pihen, délelőtt hoztam haza. Újabb kezelésen esett át. –
Mondta meghatottan. Szemében rémület, és a szomorúság mély kútja.
- Szia Hugi! Mindjárt jövök, csak veszek fel valamit. –
Szólt ki a szobából. Lassan, nehézkesen mozgott a törékeny asszony, de a szeme örömtől sugárzott. De fénye megkopott, volt benne valami, ami azelőtt nem. Vagy inkább hiányzott belőle valami, ami régen ott volt. Arca sápadt, megviselt, a bőre szinte átlátszó. Összeszorult a torkom és sírás kerülgetett, fájt a szívem.
Nem olyan rég még gyönyörű nő volt a nagynéném. Az esküvőnkön a saját csináltatott, drága cipőjét adta nekem, mert az enyém nem illett a menyasszonyi ruhámhoz. Csak tíz évvel volt idősebb nálam! Csak harmincnyolc éves! Tiszta szívéből szeretett engem és a férjemet is. Családi élete és házassága példakép számomra.
Most itt ölel engem, örömtől meghatódva, hogy láthat, és szabadkozik, hogy nem tud úgy fogadni minket, ahogy szeretné. Mutatja a hátán a sugárkezelés nyomait, és szégyenkezik a gyógyszer szaga miatt. Csak ölelem, és zokog a lelkem hangtalanul, mert hangosan nem lehet!
István odaadó, szerelmes férj. Mindent eladott a házból, amit csak lehetett nélkülözni, és minden fillért az orvosokra költött kedvese gyógyulásáért. Most meg a fájdalmai enyhítéséért.
Nyolc évig harcoltak a leukémiával, de vesztettek.
Két hét telt el, és a szerető férjjel a temetőben találkoztunk. Rázta a vállát a zokogás.
A nagymamám Magdit hívta legelőször magához. Harmincnyolc évesen, két fiát és a sírig tartó szerelmét hagyva maga után.

2008. október 10.