Emlékfoszlány 1-5

Emlékfoszlány 1. rész

A kislány 3180-ban született, és már kétévesen minden információ birtokában volt, persze a korának és ennek az évezrednek megfelelően. Nem verbálisan kommunikálnak, egymással az emberek, hanem gondolatátvitellel. Nekik nem a beszéd jelenti az emberi kultúra alapját. Az írásra és olvasásra pláne nincs szükségük, hiszen minden tudást örököltek az elődeiktől, a génjeikben van a képesség. Ahogyan felnőtté válnak, fokozatosan nyílnak meg a tudás kapui, életkornak megfelelően. Persze vannak saját információk is, hiszen mindig tanul az ember. - Enya! Enya nézd, mit találtunk! A Tanító szerint ez írás! Nézd meg! Mutatta Petrika a sosem látott és hallott kincset a nevelőjének. A kislány a Tanítóval a világűrt fürkészte a nagyhatósugarú távcsővel, innen az élmény. - A Tanító szerint ősi lelet! A Kiszáradt-tó medrében találtunk egy ősi lakóhelyet, abban volt. Lakóháznak nevezik. Hallottál már róla? - Igen, Petrika. Nekem is meg van a képességem. Én is őrzöm a fejemben az Ősök emlékképeit. A kislány elméje látható képpé alakította nevelőanyja számára az élményt. Így ő is láthatta a teljesen élethű képet. Olyan volt, mintha visszamentek volna az időben, és a roskatag ház előtt állnának. Amikor rábízták Enyára a kislány nevelését, tisztában volt vele, hogy lesznek váratlan helyzetek. Ekkor bejött az öregasszony, szemében könnycsepp. Egyetlen ránc sem volt rajta, pedig már betöltötte 283 évet is. Ő a kapcsolat az Ősök és az Utódok, a jövő nemzedéke között. Ők hárman, egy család. Enya, akit a kolónia alkalmasnak talált a végre genetikailag is egészségesnek született kislány nevelésére. Petrika, aki néhány gyerekkel együtt az alkalmazkodás teljes képességével, minden ismert betegségtől mentesen született, már klónozás nélkül. Persze petricsészében fogant két őssejtből. A fejlődését szigorúan figyelemmel kísérték, egy speciális búrában növekedett a születéséig. Enya nagyon megszerette, és boldog volt, hogy őt választották a nevelőjének. Petrika nagyon kíváncsi gyermek volt, büszkén mutatta Anának is a látványt, aki csodálkozva kérdezte: - Nahát, sosem hittem volna, hogy viszontlátom! Honnan van ez a hologram? - Ez nem hologram Ana! Ez valódi. - Nem Petrika, úgy látom, hogy ez egy emlékfoszlány, ami az Ősöktől való. Annélkül kaptad meg az információt, hogy értelmezni tudnád. Még nem vagy hozzá elég érett. - De igen, csak... nem Ana, tényleg nem értem. - Várj csak egy kicsit, előbb az írásról mesélek. Nekünk nincs szükségünk írásra, sem olvasásra, mert a tudást elődeinktől örököljük, és adjuk tovább az utánunk jövőknek. Így soha nem vész el semmi, amíg él egyetlen ember is a világ galaxisaiban. Az Ősök írással és beszéddel kommunikáltak, el sem tudták volna képzelni, hogy másképp is lehet. Mindenkiben ugyanazok a képességek vannak, mert az új információk kicserélődnek, amikor alszunk. Ilyenkor nyílnak meg a kommunikációs csatornák mások előtt is. Minden egyén kapcsolatban van egymással. Még így is, csak az agyunk hetven százalékát használjuk. Így őrzi meg a tudást az Emberiség, az a kevés, ami megmaradt belőlünk. - Nappal pedig azzal csak, akivel akarunk. – Egészítette ki Petrika, az öregasszony tanítását. - Igen, mert irányítani tudjuk. - De nincs tudás a fejemben azzal a házzal kapcsolatban! - A Földön ilyen házakban laktak az emberek. Miután elpusztultak, a természet visszavette, ami az övé. A folyó elöntötte a területet, és hatalmas tó keletkezett. A mélyén a házat befedte a hordalék, így maradt épen, amíg ki nem száradt a tó. De az is lehet, hogy ez egy réges-régi emlékkép. - Lehet, hogy az a bolygó halott! Miért? - Sok-sok ember élt rajta azelőtt, de nem becsülték meg az élőhelyüket. Primitívek voltak. Mindenféle szennyeződés került a légkörbe, a hanyagságuk miatt. Ez elpusztította az ózon réteget, ami védte a Földet a Nap káros sugárzásától. A szennyezett ivóvíz, a káros sugárzás, a szélsőséges időjárás megbetegítette, majd elpusztította a Föld lakóit. Semmi nincs büntetlenül.

Emlékfoszlány 2. rész

Ana felismerte, hogy ezt a tudást is mindenkinek örökölnie kellett volna, de a Nagyöreg másképp döntött. Néhányan nem vagyunk összeköttetésben mindenkivel, de ezeket tudatni kell az utódokkal, hogy megóvhassák a Menedéket. Elhatározta, hogy kapcsolatba lép a Nagyöreggel ez ügyben. Ő az egyetlen, aki az Ősök közül életben maradt még. Elméje olyan információkat tárolt, ami létfontosságú volt a túlélő Ősök szerint. Őt választották ki, segítségül az utódok számára. Teste már eléggé megviselt a leélt 914 év miatt. Mozogni nem nagyon képes. Az űrhajók komputerei nem működtek, kénytelenek voltak saját agykapacitásukat használni helyettük. Ezért élt még, arra várva, hogy elég népes legyen a kolónia, hogy mindent befogadhassanak az elméjükbe. De a többség még túl fiatal volt.
- Mesélj még a Földről Ana! - Kérte a kíváncsi gyermek.
- Én már csak csendet hallok abból az irányból már vagy nyolcvan éve. Lehet, hogy régen elpusztult. Olyan messze vagyunk attól a Naprendszertől, fényévmilliók alatt ér ide értékelhető információ.
Igazából nem hallotta, hanem inkább érezte. Olyannyira kifinomultak az érzékei annak a néhány áttelepült túlélő leszármazottjának, hogy már nem is volt szükség másfajta kommunikációra a gondolatin kívül. Könnyes szemmel mesélte tovább, vagyis adta át a gondolatait a kislány elméjének. Szépen, lassan, hogy örökre bevésődjön.
- Voltak édes vizű tavak, gyorsfolyású tiszta patakok, hatalmas folyók, sóstengerek, általunk sosem látott állatokkal. Dombok és hegyek, csodálatos zöldellő mezők telis-tele virágokkal és hatalmas erdők. A fákon gyümölcsök, búzamezők, életet adó esők. A napsütötte részeken sütkéreztek a hidegvérű állatok. A tengerpartokon az emberek napoztak és fürödtek a sósvízben. Játszottak és boldogok voltak. A bőrüknek nem ártott a napsütés, egészséges volt a számukra. A száraz, sivatagos területeken is éltek állatok és növények, de emberek is. Modern világvárosok, nyüzsgő élettel, kisebb falvak a hegyek között és a sík területeken is. A különféle földrészeken más és más nyelven beszéltek az ott élő emberek, voltak egészen barna bőrűek, világosabb, sárgás, és fehér bőrszínű népek. Többnyire békében éltek, de előfordult kisebb és nagyobb, olykor az egész világukra kiterjedő háború. A kommunikáció az írás, olvasás és a beszéd volt. A műholdak segítségével kitekintettek a világűrbe, és földi adásokat is továbbítottak egyik földrészről a másikra. Okosak voltak, de mégis buták, mert a tudást nem arra használták, amire kellett volna. Egymással szemben álltak sokszor, és nem egymás mellett. Pusztították az állatokat is.
- Miért? - Kérdezett közbe Petrika ismételten.
- Az állatok húsát ételnek tekintették.
- Fúúj!
- Ez volt a természetes nekik, de a növényi eledelt sem vetették meg. Ha nem pusztította volna el őket a Nap, akkor sem maradtak volna életben ez miatt. Növényi és állati táplálék nélkül ők nem tudtak élni.
- Az ősök hogyan maradtak mégis életben?
Az öregasszony elkezdte emlékeinek foszlányait átadni a kislánynak.
- Néhány hajó őrjáraton volt, amikor a katasztrófa történt. A földi élet maradéka is elpusztult a mélytengeri földrengések szökőárjai miatt. A tengerek nem húzódtak vissza, nem maradt élőhelye az embernek. Hatalmas vulkanikus kitörések, gázok szabadultak ki a magból. Az utána keletkezett savas esők, a maradék élővilágot is elemésztették. Nagyon elkeseredett a kis csapat a pusztulás láttán. Elindultak a világűrben új, lakható élőhelyet keresni, de nem sokan élték meg, hogy rátaláltak erre a helyre. Igaz, hogy a bolygó lakatlan volt, de lehet az is, pont azért maradtak életben. Ismeretlen lények prédái is lehettek volna, és akkor mi sem élhetnénk. Mégiscsak menedék lett nekik, és nekünk, a leszármazottaknak. Pedig nem is hasonlított a Földbolygóra, de más, ismert égitestre sem. Felszínén csak védőruhában lehetett tartózkodni, olyan hideg volt. A bolygó éppen egy jégkorszakát élte meg. Az őrjárat letelepedése végszükség volt. Ez tűnt a legveszélytelenebbnek. Rengeteg barlang, és hosszú járat volt a felszíne alatt. Ez volt a szerencséjük. Minél mélyebbre mentek, annál élhetőbb volt a hely. Energiát az itt talált, addig ismeretlen ásványi anyagokból nyertek, később pedig a bolygó mélyéről, a geotermikus energiát. Sikerült ezzel kiváltani a táplálékot is, megtalálták a módját, hogyan tudják sejtjeiket feltölteni energiával.
- Nem vagy szomorú miattuk? – Nézett rá nagy szemeivel Petrika.
- De igen, néha. Most már jobb. Nem sok van már hátra nekem, mert korlátoztuk az életkort. 320 évnél tovább nem szabad senkinek élni. Hely kell az utódoknak. Ez pont elég arra, hogy felkészítsünk titeket az életre. Nagyon jó érzés, hogy a tudatom élni fog bennetek tovább.

Emlékfoszlány 3. rész

Petrika megköszönte az öregasszony tanításait és a súlytalanság miatt tovalebegett. Örömmel kereste a régi emlékfoszlányokat elméjében.
Ana pedig kapcsolatba lépett a Nagyöreggel, és meggyőzte arról, hogy az utódok tudatát ki kell bővíteni az ősrégi emlékekkel is. Most már megérett rá a kolónia. Úgy látszik, gyorsult a felnőtté válásuk. Szükség is lesz rá, mert nagyon furcsa hangokat hall az űrből. El kell téríteni a közeledő üstököst, mert elpusztít mindent hamarosan. Szerencsére minden eszközük meg van hozzá.
Ana sikerrel járt a Nagyöregnél. A titokzatos, és minden emberi lénynél idősebb bölcs belátta tévedését. Amit eddig megosztott az utódokkal, valóban bővítésre szorult. Agyhullámaival ráhangolódott Anára, és azonnal átadta az információkat. Még az öregasszony is megrémült a sok ismeretlen információ mennyiségétől. Azt például ő sem tudta, hogy az egész Tejútrendszer elpusztult. A Földet éltető Nap felrobbanása egész katasztrófa sorozatot indított el. Ezért hallott olyan nagy csendet abból az irányból. Az emberiség bölcsője örökre megsemmisült. Árvának és kiszolgáltatottnak érezte magát. Jól tudta, hogy ezt az érzelmet nem adhatja tovább, ezért elrejtette agytekervényei hozzáférhetetlen zugába. Szomorúságát kicsit enyhítette a látvány szépsége, ahogy kitekintett elméjével a világűrbe. Csodálatos színű képződményeket látott a Tejút helyén. A különféle gázok sárga, narancs, zöld, kék és a piros árnyalataiban pompázott. Néhány bolygó halála után összezsugorodott magja eszeveszett forgású pulzárrá változott, halálos sugárnyalábokat bocsátva ki. Voltak olyanok, akik szelíd forgással, spirálisan vonzották magukhoz a körülöttük keringő port és gázokat. Tudta, hogy ezekből születhetnek új bolygók. Titkon remélte, hogy a Föld magjából is új bolygó születik, néhány évmilliárd alatt. De azt is jól tudta, hogy nem lesz ember, aki azt megélje. Túlságosan esendőek.
Figyelme ismét a hatalmas üstökös felé fordult. Sistergő hangokat hallatott, és több ezer kilométeres csóvát húzott maga után. Mint egy félelmetes uszályt.
Ha el is térítik, akkor sem menekülhetnek. A csóva több ezer fokos gáz és olvadt kőzete, elég, ha elvonul a bolygó mellett. Minden életet felperzsel. A sors megismétlődik, újra menekülni kell az emberiség megmaradt egyedeinek.
Sietnie kellett. Összehívott minden családot, összesen 34-et, mert ha egy helyen van mindenki, gyorsabban zajlik a tudásuk bővítése. Miután végeztek, döbbenet és félelem látszott a fiatalokon és az idősebbeken is. Hirtelen olyan kérdésáradatot zúdítottak Ana agyára, hogy kommunikációcsendet kellett parancsolnia.
Megpecsételődött a sorsuk. Nincs olyan hatalmas erő, hiába adják össze minden energiájukat, ami eltéríthetné biztonságos távolságra az üstököst. Vagy elmenekülnek az ismeretlenbe az ezer éves űrjárművel, vagy mind elpusztulnak. Az emberiség temetője lesz a Menedék. A valamikori őrjáratból maradt meg néhány űrhajó, de nem volt mind működőképes. Némelyiket sikerült beindítani, de leálltak sorra. Az ősök átalakították a legjobb tudásuk szerint, hogy ne kelljen hozzá bevitt energia, hanem önmaguk termeljenek hajtóanyagot. Amelyiket még nem javították meg, gyorsan be kellett fejezni. Közös erővel hozzáláttak, hogy mielőbb elindulhassanak a családok. Sietve kellett készülődniük, a túlélésért küzdöttek. Elindultak újra egy ismeretlen világba.
Még több ezer fényévnyi távolságról is lehetett látni a becsapódást követő hatalmas robbanást, ami elpusztította a menedékül szolgáló bolygót.
Ana elgondolkodott; mivé vált a bolygó? Talán neutroncsillaggá, gyilkos röntgensugarakat lövellve? És az öngyilkos üstökös?

Emlékfoszlány 4. rész

Szomorú szívvel gondoltak a Nagyöregre, akinek már az igazi nevére sem emlékezett senki, annyira öreg volt. Már nem akart velük menni. A világmindenség részeként, szó szerint csillagporrá változott. Indulás előtt átadta a képességet Anának az életkor meghosszabbítására. Most már rá lesz szüksége az utódoknak. Újra a világűr vándorai lettek. Tizenegy űrhajóval, egymáshoz a lehető legközelebb, a legkevesebb energia felhasználással vonultak. Itt nincs jobbra vagy balra, lent vagy fent. Nem lehet mihez viszonyítani. Mint porszem a sötét űrben, csak bolyongtak sokáig, Ana érzékeire hagyatkozva. És ő figyelt, agya teljes kapacitásával kutatta a világűrt. Felelőssége volt 34 család felett, melyek három, négy vagy öt főböl álltak. A maradék túlélők, mind tőle várta a hírt; élhető bolygót talált, vagy legalább egy galaxist, ami reménykeltő. Nem is számolták már hány fényévnyi távolságot tettek meg. Egyébként is, mihez képest? Ana, amit csak észlelt továbbította az utasok felé, a többi űrhajóban is. Most éppen arra figyelmeztette őket, hogy mögöttük maradjanak, amíg láthatóvá válik az, amit már éles hallásával érzékelt. Egy sustorgó, zümmögő meteorraj közeledett. Apró, de annál veszélyesebb forrongó szikladarabokból álló száguldó tömeg. Tudta, hogy elhaladnak mellettük biztonságos távolságra, de jobb odafigyelni. Hátha elkerülő manővert kell alkalmazni. Azt is tudta, hogy ez a játékos gyerekcsapathoz hasonló meteorraj, nagyon bíztató jel. Valami másnak is kell lenni a közelben. Persze, az űrben a közelség nagyon relatív. Több ezer fényévnyi távolságok sem számítanak távolinak.
A messzeségben valóban feltűnt egy spirál alakú csillaghalmaz. Legalábbis remélték, hogy nem csak por és gázhalmaz. Szép fehér fénye volt, mint a valamikori Tejútnak. Hosszú évek bolyongása után végre egy kis remény. Bármilyen gyors is volt az űrhajók csapata, mégis kellett jó néhány fényév, amíg csak a spirál külső karját megközelítették. Innen már jól kivehető volt, hogy van a középpontjában valami. Valami rossz, valami nagyon gonosz! Talán az forgatja az egészet? Ana továbbította a rossz érzéseit a családoknak.
Nagy részük tovább szeretett volna menni, de akadt óvatosabb is; inkább elkerülte volna az ismeretlent. Enya és Petrika összebújva reszkettek a félelemtől, nagyon erősen érezték a veszélyt ők is. Nem véletlenül voltak Ana családja, az ő sejtjeiből lettek mindketten.
Az a valami a gyönyörű spirál közepén, mágnesként vonzott magába mindent az űrből. Forogni kezdtek űrhajóikkal külön-külön és együtt is. Tehetetlenül sodródtak a hatalmas semmi felé. Amit utoljára látott Ana, a Nagyöreg arca volt, aki mosolygott rá. Nem értette, hogy miért, hiszen mindennek vége! Soha ember fia nem tudta megállapítani, hogy egy fekete lyuk micsoda. Azután megszűnt gondolkodni. Megszűnt a tér és megszűnt az idő.


Először Enya ébredt fel. Mocorgás, tétova agyhullámok ébresztették. Még a markában tartotta a félelem, de sokkal nagyobb volt a csodálkozása. Kivétel nélkül mindenki sértetlen volt. Nem mindenki tért még magához, de nem esett bántódása a többi hajóban utazóknak sem. Mindenki élt, ez kétségtelen. A motorok nem működtek, sodródtak az űrben. De nem volt teljes a sötétség. Sorra ébredeztek a családok és indították a műszereket. Mindenki fellélegzett. Ana már tudta, hogy a Nagyöreg miért mosolygott, mit üzent neki. Bátorságot akart belé önteni. Ő biztosan tisztában volt a kaland végkifejletével. A mágneses erő átlendítette őket egy másik galaxisba. Csak még azt nem érzékelték, hogy az idősík elgörbült.
Csodás érzésük volt, hiszen nem csak megmenekültek, hanem sok-sok fénylő csillagot és bolygókat is láttak maguk körül. Ámuldozva nézték.
- Nézd Enya! Az ott a Tejút!
Kiáltotta a kislány.
- Az nem lehet édes kicsikém, mert az egész elpusztult.
- Pedig olyan, mint a Tejút! Ana! Lehet, hogy mégsem pusztult el?
- Már én sem értem Petrika. Teljesen olyan, mint ahogy az Ősöktől származó információ. A Nagyöreg biztosan tudná!
Sóhajtotta Ana nehéz szívvel. Lelki szemei előtt megjelent az öreg arca, és azonnal rájött, hogy a kicsinek igaza van!
- Ez valóban a Tejút! Hogyha a Tejút létezik, akkor a Föld is!
Kiáltották egyszerre többen is. El is felejtették a félelmüket, és elindultak teljes sebességgel a Naprendszer felé. Néhány fényévet azért igénybevett az utazás, mire a Föld éltető Napját meglátták. Most már bizonyosak voltak benne, hogy az emberiség bölcsőjének is ott kell lennie. Azt, hogy ez hogyan lehetséges, nem értették, de nem is érdekelte őket. Nagyobb volt a felismerés öröme, mint hogy ezen gondolkozzanak.
A Nap körül keringő bolygók mind előtűntek, és végül a Föld is a Holdjával.
- Lehet, hogy megmenekültünk, de nagyon körültekintőnek kell lennünk!
Figyelmeztette az utazókat Ana.
Furcsa, hogy egyetlen műhold sem kering körülötte. Ugyanakkor csodás tiszta a légkör, a sarkoknál is vastag az ózon réteg. Olyan, mintha sose szennyezte volna semmi. Kivéve azt a néhány tűzhányót, ami éppen működik. A Hold is olyan néptelen. Nincs egy gép, egy település. Mintha megszűnt, vagy sose lett volna rajta bányászat. Az Ősöktől származó információk szerint, a holdkőzetek létfontosságú ásványokat tartalmaztak a földlakók számára.
Szép, lassan körberepülték a Földet is, csak ámultak. Sem egy nagyváros, egy repülőtér, vagy kikötő. Csak apró településeket láttak, néhány tenyérnyi művelt földet, erdőket és tengereket, folyókat, háborítatlan vidékeket. Hófödte hegycsúcsokat, hatalmas erdőket és sivatagos részeket. Modern nagyvárosokat, hidakat és felhőkarcolókat egyáltalán nem.

Emlékfoszlány 5. rész

Mikor a gravitációs erő beszippantotta az űrhajókat utasaikkal együtt, olyasmi történt, mint még soha. Az időgörbe visszakanyarodott, és visszarepítette őket a földi időszámítás előtti korba. Ez volt a magyarázat arra is, hogy a vándorok rátaláltak bolygójukra, ahonnan származtak. Ezért nem voltak műholdak, űrállomások a Föld körül. Ezért nem volt semmiféle kommunikáció a földi irányító központtal. Mert nem is volt űrközpont!
A csapat, i.e. 4600 körül ért földet a későbbi India területén. Bármennyire is tájékozottak voltak, ilyen régi korból nem volt semmi információjuk. Időbe tellett, míg rájöttek, hogy az itt élő emberek soha nem láttak hozzájuk hasonló égből érkező lényeket, soha nem láttak űrhajót, de még repülőgépet sem. Fogalmuk sem volt a repülésről.
Abból a szűk körből, ahol éltek, csak olyan távolságokat tettek meg, amit gyalogosan lehetett.
A földeket művelő parasztok tátott szájjal figyelték a felhőkből előtűnő hajókat. Szerencsésen landolt egy lapos fennsíkon mind a tizenegy jármű. Az utasok előtűntek a zsilipkapu mögül, és csodálkozva látták, hogy leborulnak előttük a parasztok. Rájuk sem merték vetni a tekintetüket.
A hosszú és viszontagságos utat megjárt utazók nem tudtak kommunikálni az őslakosokkal, mert nem voltak képesek a gondolatátvitelre. Ana ráhangolódott az agyukra, de nem voltak elég fejlettek, hogy így fogadják be az információkat. Félelmüket érzékelte. Más módot kellett találni a kapcsolatteremtésre, ezért elég gyorsan elsajátították a beszélt nyelvüket. Ezután már könnyen megértették egymást.
Ana minden irányba felderítőket küldött szét. Mikor visszaérkezett minden repülő és guruló jármű, összevetették az információkat. A Földön élő nép, évezredekre volt még attól a fejlettségtől, amivel az űrvándorok Ősei rendelkeztek. Utódaik fejlettsége pedig túlszárnyalta tudásukat. De számukra lesújtó volt ráébredni a tényre. Nem csoda, hogy az égből érkezőket csodalényeknek, Isteneknek hitték.
Nem volt más választásuk, mint berendezkedni az ókor előtti Földön, és itt leélni a hátralévő életüket. A Menedék klímájánál, a mostoha bolygó szeszéjeinél mégis csak jobb volt. A felderítők közül többen szerettek volna más helyen megtelepedni, ezért a családok nagy része távolabbi, más földrészre repült. Így Ana, Enya és Petrika három családdal maradt együtt.
Az őslakóktól távolabb, sziklákból épített lakóhelyet. Kisebb kocsikat és repülőket készítettek, hogy a nagyobb távolságokat is könnyen és gyorsan áthidalhassák. Néha-néha meglátogatták egymást a távolabb élő családokkal, de olyanok is voltak, akiket soha többé nem láttak. A gondolati kommunikáció sem működött velük.
Az űrjárműveket gondosan elrejtették és karbantartották. Kilövőállást és repülő leszállóhelyeket építettek településeik közelében.
Nagyon sok mindenre megtanították az arra fogékony őslakosokat. Kéziszerszámokat, egyszerű járműveket, készítettek velük közösen. Egyre jobban bíztak bennük, de attól nem tágítottak, hogy tanítóik Istenek. Beszélt nyelvük elsajátítása nagyban megkönnyítette a kapcsolat fenntartását. Viszont az építményeknél alkalmazott arányokat, méreteket már sokkal nehezebb volt megértetni. Petrika lelkesedése jutott eszébe Anának, amikor a tanítóval megtalálták a régi házban az írást. Ez lett a megoldás. Megtanítottak néhány fogékonyabb őslakost az írásra, és vele párhuzamosan az elolvasására is. Ezután már szinte magától fejlődött tovább ez a tudomány is. Mindegyik ember más és más képességgel rendelkezett. Az egyik könnyen elsajátította a repülők irányítását, a másik az építészetben ügyeskedett, de néhány földműves maradt.
Az űrutazók megmutatták, hogyan lehet egyforma sziklatömböket kimetszeni a hegyoldalakból, és építményeket készíteni belőlük. Hogyan lehet a fémeket megmunkálni, és eszközöket, szerszámokat, alkatrészeket készíteni. Utakat és víztárolókat, biztonságos lakóhelyeket építettek.
Egy napon a távolabb élő és még elérhető családok összeültek, és arra jutottak, hogy nagymértékben beleavatkoznak az emberi fejlődésbe. Ez egyáltalán nem szerencsés. Jóval előrébb voltak a technika, a tudományok és a kultúra terén, mint amit fel tudtak fogni ésszel. Mindent képesek voltak elkészíteni, ha megmutatták nekik. Ha viszont önállóan kellett valamit megoldani, csődöt mondtak. Nem volt egy használható ötletük, igazából nem fejlődtek. Mindent lejegyeztek, mindet, amit tanítottak nekik, nehogy feledésbe merüljön.


Az Istenek nem úgy mentek el, ahogy jöttek. Igaz, hogy a felhők fölé repültek, de hatalmas tűz és fénycsóvával támadták egymás űrhajóját. Ádáz háború tört ki közöttük, mert az egész Földet birtokolni akarta néhány család. Csak néhány száz év telt el a megérkezésüktől, és máris elkövették a legnagyobb hibát, amibe ember beleeshet. Hatalmat akartak, hódító, leigázó hadjáratot indítottak. Istennek vélték magukat, mert fejlettebbek voltak a technikáik az őslakosokénál. Uralkodni akartak bármi áron.
A Föld lakói nem értették, hogy miért a harc. Általuk sosem látott fegyverekkel lövöldözték egymást Isteneik, és a felépített lakóhelyeket is a földdel tették egyenlővé. Mindent elpusztítottak, amit felépítettek. Addig tartott a csata, amíg csak le nem esett a földre minden légi jármű. Akik nem harcoltak, a szabad ég alatt lelték halálukat. Néhányan mégis életben maradtak, elmenekültek és újra az űr vándorai lettek.
A Földön a civilizáció tovább fejlődött, felhasználva a vándoroktól tanultakat. Isteneik tiszteletére templomokat és hasonló építményeket emeltek, mint amiket tőlük láttak. Sziklákba vésték képeiket és eszközeik képét. Reménykedve, várva visszatérésüket.


2009. június 22.