Bús öregember

A Deák téren, a földalatti ( 1-es Metro ) állomásra igyekeztem felfelé a lépcsőn. Elcsodálkoztam a szép hegedűszó hangzásán. Lágyan simogattak a hangok, ahogy végig szárnyaltak az utasok felett. Idős úriember, patyolat-tiszta, galambszínű öltönyben, frissen vasalt ingben és ragyogóra fényesített cipőben ült a padon és hegedült. A hegedűtok a lába előtt a padlón kinyitva feküdt. Néhány fémpénz volt már benne. A látvány ámulatba ejtett. Ámulatomat csak fokozta, hogy hozzálépett egy alkalmazott (nő), és udvariasan megkérte, hogy távozzon. - Kérem Uram! Itt nem lehet hegedülni. - Csak tíz percre maradnék…! – Nézett a nőre könyörgő szemmel. - Nem lehet Bácsikám. A kamerán nézik. Muszáj eltenni a hegedűt. Közben az előkészített ötszázast betettem a hegedűtokba. Sosem felejtem el a tekintetét. Olyan szomorú volt, mégis mintha megölelt volna. A lelkemig hatolt. Lassan összecsomagolta a hegedűjét és elindult a lépcső felé. Nehézkes járását görbebotjával segítette. Leejtette a zsebkendőjét a földre. Azt, amit az álla alatt tartott hegedülés közben. Egy férfi is észrevette és megérintette a vállát, a zsebkendőre mutatva. Az öregember megkérdezte: - Feladná kérem? A férfi azonnal lehajolt (közben én is mozdultam, hogy felvegyem) és feladta a muzsikus kezébe. Az öreg Úr megköszönte a férfinak. Közben rám nézett, és alig hallhatóan suttogta. - Köszönöm! Egész utamon rá gondoltam. Miért kerülhetett ilyen helyzetbe? Honnan juthatott idáig? Biztosan szebb napokat is megélt. Lehet, hogy híres cigányzenekar tagja volt. Fényes szállodákban muzsikált dúsgazdag embereknek. Húzta a nótát a mulatós vendégek fülébe, akik a vonójába tűzték a papírpénzt. Nem aprót a hegedűtokba dobva. Eszembe jutott az a régi nóta az öreg cigányról: … bús öregember nótája nem kell, nótája nem kell senkinek se már…