A boszorka és a vándor

Élt a falu végén egy magányos boszorka.
Elhagyta az anyja, és sohasem volt apja.
Düledező viskó, istállóban kehes ló,
és egy törött hintó.


Régi, kopár kertben már nem terem a barack,
csak a száraz haraszt, és burjánzik a tarack.
Inni kútkávára, a madár se száll rája,
elkerüli mára.


Porlepte kocsiút... s egy eltévedt idegen
érkezik hirtelen, és nézd milyen szemtelen!
A portát bejárja, a karjait széttárja:
- Nincs ennek gazdája?


Rekedtes banyahang a viskó ablakából:
- Tűnj az udvaromról! Kotródj a portámról!
A bátor idegen, a pajtában lepihen
a lóval kettesben.


Éppen-hogy feldereng a hajnali napsugár,
vándorunk kalapál, és serénykedve kaszál.
A lovat gondozza, itatja, csutakolja,
kicsit megjáratja.


Törött a kocsirúd, és az ócska fakerék...
Van munka épp elég, belefájdul a derék.
A fáradt idegen a pajtában lepihen.
A banyának több se kell!


Üres a kocsiszín... hát szalad a pajtába,
s boszorkány hangjára, nagy rikácsolásra,
felébred a vándor. – Hát mi lelt téged ángyom?
Talán ég a jászol?


Körül néz a banya... A hintó megjavítva,
a kerék megvasalva, a széna lekaszálva!
És a banya rászól: - Ez derék dolog vándor!
Nálam lakhatsz mától.


Feléled a tanya, a virágok kinyílnak,
madarak dalolnak, a kútkávára szállnak.
Boszorka megszépült, a hangja is megenyhült,
anyóvá szelídült.


Felébred a tanya, hajnal hasad százszor,
tegnap lett a mából. Menne már a vándor.
A kis tanyát bejárja, karjait kitárja,
anyóka visszavárja.


Porlepte kocsiút, s az eltévedt idegen
útra kél hirtelen.


2010. január