Mikor a gravitációs erő beszippantotta az űrhajókat utasaikkal együtt, olyasmi történt, mint még soha. Az időgörbe visszakanyarodott, és visszarepítette őket a földi időszámítás előtti korba. Ez volt a magyarázat arra is, hogy a vándorok rátaláltak bolygójukra, ahonnan származtak. Ezért nem voltak műholdak, űrállomások a Föld körül. Ezért nem volt semmiféle kommunikáció a földi irányító központtal. Mert nem is volt űrközpont!
A csapat, i.e. 4600 körül ért földet a későbbi India területén. Bármennyire is tájékozottak voltak, ilyen régi korból nem volt semmi információjuk. Időbe tellett, míg rájöttek, hogy az itt élő emberek soha nem láttak hozzájuk hasonló égből érkező lényeket, soha nem láttak űrhajót, de még repülőgépet sem. Fogalmuk sem volt a repülésről.
Abból a szűk körből, ahol éltek, csak olyan távolságokat tettek meg, amit gyalogosan lehetett.
A földeket művelő parasztok tátott szájjal figyelték a felhőkből előtűnő hajókat. Szerencsésen landolt egy lapos fennsíkon mind a tizenegy jármű. Az utasok előtűntek a zsilipkapu mögül, és csodálkozva látták, hogy leborulnak előttük a parasztok. Rájuk sem merték vetni a tekintetüket.
A hosszú és viszontagságos utat megjárt utazók nem tudtak kommunikálni az őslakosokkal, mert nem voltak képesek a gondolatátvitelre. Ana ráhangolódott az agyukra, de nem voltak elég fejlettek, hogy így fogadják be az információkat. Félelmüket érzékelte. Más módot kellett találni a kapcsolatteremtésre, ezért elég gyorsan elsajátították a beszélt nyelvüket. Ezután már könnyen megértették egymást.
Ana minden irányba felderítőket küldött szét. Mikor visszaérkezett minden repülő és guruló jármű, összevetették az információkat. A Földön élő nép, évezredekre volt még attól a fejlettségtől, amivel az űrvándorok Ősei rendelkeztek. Utódaik fejlettsége pedig túlszárnyalta tudásukat. De számukra lesújtó volt ráébredni a tényre. Nem csoda, hogy az égből érkezőket csodalényeknek, Isteneknek hitték.
Nem volt más választásuk, mint berendezkedni az ókor előtti Földön, és itt leélni a hátralévő életüket. A Menedék klímájánál, a mostoha bolygó szeszéjeinél mégis csak jobb volt. A felderítők közül többen szerettek volna más helyen megtelepedni, ezért a családok nagy része távolabbi, más földrészre repült. Így Ana, Enya és Petrika három családdal maradt együtt.
Az őslakóktól távolabb, sziklákból épített lakóhelyet. Kisebb kocsikat és repülőket készítettek, hogy a nagyobb távolságokat is könnyen és gyorsan áthidalhassák. Néha-néha meglátogatták egymást a távolabb élő családokkal, de olyanok is voltak, akiket soha többé nem láttak. A gondolati kommunikáció sem működött velük.
Az űrjárműveket gondosan elrejtették és karbantartották. Kilövőállást és repülő leszállóhelyeket építettek településeik közelében.
Nagyon sok mindenre megtanították az arra fogékony őslakosokat. Kéziszerszámokat, egyszerű járműveket, készítettek velük közösen. Egyre jobban bíztak bennük, de attól nem tágítottak, hogy tanítóik Istenek. Beszélt nyelvük elsajátítása nagyban megkönnyítette a kapcsolat fenntartását. Viszont az építményeknél alkalmazott arányokat, méreteket már sokkal nehezebb volt megértetni. Petrika lelkesedése jutott eszébe Anának, amikor a tanítóval megtalálták a régi házban az írást. Ez lett a megoldás. Megtanítottak néhány fogékonyabb őslakost az írásra, és vele párhuzamosan az elolvasására is. Ezután már szinte magától fejlődött tovább ez a tudomány is. Mindegyik ember más és más képességgel rendelkezett. Az egyik könnyen elsajátította a repülők irányítását, a másik az építészetben ügyeskedett, de néhány földműves maradt.
Az űrutazók megmutatták, hogyan lehet egyforma sziklatömböket kimetszeni a hegyoldalakból, és építményeket készíteni belőlük. Hogyan lehet a fémeket megmunkálni, és eszközöket, szerszámokat, alkatrészeket készíteni. Utakat és víztárolókat, biztonságos lakóhelyeket építettek.
Egy napon a távolabb élő és még elérhető családok összeültek, és arra jutottak, hogy nagymértékben beleavatkoznak az emberi fejlődésbe. Ez egyáltalán nem szerencsés. Jóval előrébb voltak a technika, a tudományok és a kultúra terén, mint amit fel tudtak fogni ésszel. Mindent képesek voltak elkészíteni, ha megmutatták nekik. Ha viszont önállóan kellett valamit megoldani, csődöt mondtak. Nem volt egy használható ötletük, igazából nem fejlődtek. Mindent lejegyeztek, mindet, amit tanítottak nekik, nehogy feledésbe merüljön.


Az Istenek nem úgy mentek el, ahogy jöttek. Igaz, hogy a felhők fölé repültek, de hatalmas tűz és fénycsóvával támadták egymás űrhajóját. Ádáz háború tört ki közöttük, mert az egész Földet birtokolni akarta néhány család. Csak néhány száz év telt el a megérkezésüktől, és máris elkövették a legnagyobb hibát, amibe ember beleeshet. Hatalmat akartak, hódító, leigázó hadjáratot indítottak. Istennek vélték magukat, mert fejlettebbek voltak a technikáik az őslakosokénál. Uralkodni akartak bármi áron.
A Föld lakói nem értették, hogy miért a harc. Általuk sosem látott fegyverekkel lövöldözték egymást Isteneik, és a felépített lakóhelyeket is a földdel tették egyenlővé. Mindent elpusztítottak, amit felépítettek. Addig tartott a csata, amíg csak le nem esett a földre minden légi jármű. Akik nem harcoltak, a szabad ég alatt lelték halálukat. Néhányan mégis életben maradtak, elmenekültek és újra az űr vándorai lettek.
A Földön a civilizáció tovább fejlődött, felhasználva a vándoroktól tanultakat. Isteneik tiszteletére templomokat és hasonló építményeket emeltek, mint amiket tőlük láttak. Sziklákba vésték képeiket és eszközeik képét. Reménykedve, várva visszatérésüket.


2009. június 22.