Szomorú szívvel gondoltak a Nagyöregre, akinek már az igazi nevére sem emlékezett senki, annyira öreg volt. Már nem akart velük menni. A világmindenség részeként, szó szerint csillagporrá változott. Indulás előtt átadta a képességet Anának az életkor meghosszabbítására. Most már rá lesz szüksége az utódoknak. Újra a világűr vándorai lettek. Tizenegy űrhajóval, egymáshoz a lehető legközelebb, a legkevesebb energia felhasználással vonultak. Itt nincs jobbra vagy balra, lent vagy fent. Nem lehet mihez viszonyítani. Mint porszem a sötét űrben, csak bolyongtak sokáig, Ana érzékeire hagyatkozva. És ő figyelt, agya teljes kapacitásával kutatta a világűrt. Felelőssége volt 34 család felett, melyek három, négy vagy öt főböl álltak. A maradék túlélők, mind tőle várta a hírt; élhető bolygót talált, vagy legalább egy galaxist, ami reménykeltő. Nem is számolták már hány fényévnyi távolságot tettek meg. Egyébként is, mihez képest? Ana, amit csak észlelt továbbította az utasok felé, a többi űrhajóban is. Most éppen arra figyelmeztette őket, hogy mögöttük maradjanak, amíg láthatóvá válik az, amit már éles hallásával érzékelt. Egy sustorgó, zümmögő meteorraj közeledett. Apró, de annál veszélyesebb forrongó szikladarabokból álló száguldó tömeg. Tudta, hogy elhaladnak mellettük biztonságos távolságra, de jobb odafigyelni. Hátha elkerülő manővert kell alkalmazni. Azt is tudta, hogy ez a játékos gyerekcsapathoz hasonló meteorraj, nagyon bíztató jel. Valami másnak is kell lenni a közelben. Persze, az űrben a közelség nagyon relatív. Több ezer fényévnyi távolságok sem számítanak távolinak.
A messzeségben valóban feltűnt egy spirál alakú csillaghalmaz. Legalábbis remélték, hogy nem csak por és gázhalmaz. Szép fehér fénye volt, mint a valamikori Tejútnak. Hosszú évek bolyongása után végre egy kis remény. Bármilyen gyors is volt az űrhajók csapata, mégis kellett jó néhány fényév, amíg csak a spirál külső karját megközelítették. Innen már jól kivehető volt, hogy van a középpontjában valami. Valami rossz, valami nagyon gonosz! Talán az forgatja az egészet? Ana továbbította a rossz érzéseit a családoknak.
Nagy részük tovább szeretett volna menni, de akadt óvatosabb is; inkább elkerülte volna az ismeretlent. Enya és Petrika összebújva reszkettek a félelemtől, nagyon erősen érezték a veszélyt ők is. Nem véletlenül voltak Ana családja, az ő sejtjeiből lettek mindketten.
Az a valami a gyönyörű spirál közepén, mágnesként vonzott magába mindent az űrből. Forogni kezdtek űrhajóikkal külön-külön és együtt is. Tehetetlenül sodródtak a hatalmas semmi felé. Amit utoljára látott Ana, a Nagyöreg arca volt, aki mosolygott rá. Nem értette, hogy miért, hiszen mindennek vége! Soha ember fia nem tudta megállapítani, hogy egy fekete lyuk micsoda. Azután megszűnt gondolkodni. Megszűnt a tér és megszűnt az idő.


Először Enya ébredt fel. Mocorgás, tétova agyhullámok ébresztették. Még a markában tartotta a félelem, de sokkal nagyobb volt a csodálkozása. Kivétel nélkül mindenki sértetlen volt. Nem mindenki tért még magához, de nem esett bántódása a többi hajóban utazóknak sem. Mindenki élt, ez kétségtelen. A motorok nem működtek, sodródtak az űrben. De nem volt teljes a sötétség. Sorra ébredeztek a családok és indították a műszereket. Mindenki fellélegzett. Ana már tudta, hogy a Nagyöreg miért mosolygott, mit üzent neki. Bátorságot akart belé önteni. Ő biztosan tisztában volt a kaland végkifejletével. A mágneses erő átlendítette őket egy másik galaxisba. Csak még azt nem érzékelték, hogy az idősík elgörbült.
Csodás érzésük volt, hiszen nem csak megmenekültek, hanem sok-sok fénylő csillagot és bolygókat is láttak maguk körül. Ámuldozva nézték.
- Nézd Enya! Az ott a Tejút!
Kiáltotta a kislány.
- Az nem lehet édes kicsikém, mert az egész elpusztult.
- Pedig olyan, mint a Tejút! Ana! Lehet, hogy mégsem pusztult el?
- Már én sem értem Petrika. Teljesen olyan, mint ahogy az Ősöktől származó információ. A Nagyöreg biztosan tudná!
Sóhajtotta Ana nehéz szívvel. Lelki szemei előtt megjelent az öreg arca, és azonnal rájött, hogy a kicsinek igaza van!
- Ez valóban a Tejút! Hogyha a Tejút létezik, akkor a Föld is!
Kiáltották egyszerre többen is. El is felejtették a félelmüket, és elindultak teljes sebességgel a Naprendszer felé. Néhány fényévet azért igénybevett az utazás, mire a Föld éltető Napját meglátták. Most már bizonyosak voltak benne, hogy az emberiség bölcsőjének is ott kell lennie. Azt, hogy ez hogyan lehetséges, nem értették, de nem is érdekelte őket. Nagyobb volt a felismerés öröme, mint hogy ezen gondolkozzanak.
A Nap körül keringő bolygók mind előtűntek, és végül a Föld is a Holdjával.
- Lehet, hogy megmenekültünk, de nagyon körültekintőnek kell lennünk!
Figyelmeztette az utazókat Ana.
Furcsa, hogy egyetlen műhold sem kering körülötte. Ugyanakkor csodás tiszta a légkör, a sarkoknál is vastag az ózon réteg. Olyan, mintha sose szennyezte volna semmi. Kivéve azt a néhány tűzhányót, ami éppen működik. A Hold is olyan néptelen. Nincs egy gép, egy település. Mintha megszűnt, vagy sose lett volna rajta bányászat. Az Ősöktől származó információk szerint, a holdkőzetek létfontosságú ásványokat tartalmaztak a földlakók számára.
Szép, lassan körberepülték a Földet is, csak ámultak. Sem egy nagyváros, egy repülőtér, vagy kikötő. Csak apró településeket láttak, néhány tenyérnyi művelt földet, erdőket és tengereket, folyókat, háborítatlan vidékeket. Hófödte hegycsúcsokat, hatalmas erdőket és sivatagos részeket. Modern nagyvárosokat, hidakat és felhőkarcolókat egyáltalán nem.